Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Végre közöttünk van Bianka

2011.01.04

Bianka születését az orvosok december 31 és január 2-a közé tették, erre persze mi rácáfoltunk. Bár lehet , hogy a kis ének segített, hogy végre megszülessen:

" Bia- Bia gyere ki, szép a világ ide kint.

Kapsz meleg tejecskét, holnapra is marad még. "

Lehet hogy hatásos volt, mert január 3-án, hétfőn, annak ellenére, hogy aznap több vizsgálat is azt mutatta, hogy még nem lesz szülés, mégis a kórházban kötöttünk ki.

Hétfőn reggel be kellett mennünk a kórházba magzatvíz vizsgálatra, megnézték, hogy nem e zavaros a víz. Nem volt az! Délután mentünk nst-re, ami egy fia fájást sem mutatott ki, pedig már akkor görcsölgetett a hasam. A doki vizsgálat nélkül haza küldött, hogy majd szerdán találkozunk újabb magzatvíz vizsgálat végett. Én ebbe nagyon nem akartam beletörődni, már annyira túl akartam lenni a szülésen!

 

Estére már rendszeresek lettek a fájások, végül az esti fürdés alatt úgy döntöttünk, hogy irány a kórház, hívni kell a szomszédasszonyt, hogy vigyázza Pannikánk álmát.

5 perces fájásokkal érkeztünk a kórházba este fél tízkor, de hamar elszállt az izgatottságunk, mert közölte a szülésznő, hogy bár sűrűek a fájások, de nem elég erősek ahhoz, hogy megfelelő legyen a szüléshez. Ekkor Jocót hazaküldték, mert nem volt biztos hogy ebből reggelig baba lesz, engem pedig kitettek az osztályra azzal, hogy pihenjek. HEHEHE, jó vicc, bár nem volt elég erős a fájás, de ötpercenként begörcsölök és pihenjek?????

Ez bizony nagyon hosszú volt, hajnal háromkor mentem vissza a szülőszobára, hogy nézzenek meg, mi a változás. Ennyi kinlódás után "csak" egy újjnyi volt a változás. Ekkor mondták hogy menjek zuhanyozni jó meleg vízbe, és egy óra múlva meglátjuk mi van. Szerencsére lett változás, így telefonáltak az orvosnak, én meg visszahívtam Jocót.

Ez az időszak nagyon megviselt lelkileg. Utólag nem is értem, hogy bírtam ki. Nagyon magányos és elesett voltam, nem volt kihez szólni, nem volt aki bátorítson, az idő csiga lassúsággal haladt. Néha úgy éreztem már nem vírom tovább cérnával, nem is a fájások, hanem inkább az egyedüllét miatt. Anyuval beszéltem többször is telefonon, szegényt nem hagytam aludni, de jó volt valakivel szót váltani.

Joci fél - háromnegyed öt között érkezett meg, az orvos pedig néhány perccel utánna. Közben a szülésznő előkészítette a szülőszobát, kétszer is. Mert ekkor érkezett meg a későbbi szobatársam, Andi, aki negyed óra alatt megszülte Csengét, így a kész szülőszobába vitték be.

Megtörtént a burok repersztés, amire annyit mondtak, hogy annira fog fájni, mint a hajvágás. Nos ez igaz.... is lenne, ha nem fájás alatt csinálnák a fenekem alatt bilivel, hogy oda folyon a víz!!!!! Egy szóval leírva k....-ra fájt. Utánna, tényleg ahogy mondták, iszonyú intenzívek lettek a fájások. Jóformán alig bírtam talpon megmaradni. Maszírozták a hhátam, de azt sem éreztem. Alig vártam hogy vége legyen már. Ez így ment durván egy órán keresztül, állandóan azt kérdezték érzeme már hogy nyomni kell? Hát én semmit nem éreztem, így felfektettek az ágyra, és végül is nyomhattam már. Már majd a végénél tartottunk, amikor minden figyelem Jocó felé irányult, ugyanis rosszul lett. Hát persze, miért is ne vegye el tőlem az utolsó pillanat csodáját!!!

Na persze ez csak vicc. Eddigre már úgy belefásultam a fájásokba, hogy egy fájás biztos, de lehet hogy kettő is kimaradt, amíg Jocóval próbáltam kommunikálni. Már a doki is rám szólt, hogy miért álltunk le. Aztán két nyomással később már meg is lett Bianka. Ekkor hallottam és éreztem azt a szörnyű hangot, recsgés-ropogás! Nem tudom mi volt az, de beleégett az agyamba. Több napig ezzel álmodtam, és még mindig nem múlt el ez a fura hang és érzés a fejemből! El fog vajon múlni????

Azonnal nekem adták a kicsit, miután Jocó elvágta a köldökzsinórt! Nagyon fura volt, hisz Pannit rögtön elvitték születése után. Azt sem tudtam mit kezdjek ezzel a kis nyálkás véres kis csomaggal. Aztán jött a fekete leves, a varrás. Nagyon gyors volt a doki, de sok öltés is kellett. Három napig nem bírtam ülni, ez sem így volt Panninál, akkor semmi problémát nem okozott, azonnal virgonc voltam.

Később visszajött Jocó a picivel, és magunk maradtunk vagy két órán keresztül, csodás volt, de iszonyúan fáztam. Azt mondák hogy a kimerültségtől, de egyébként is hűvös volt a szobában a levegő keringtetése miatt. Végül három lepedő és egy rendes pokróc alatt elkezdtem felmelegedni, amikor Jocóval maszíroztattam a lábfejem, mert annyira remegtem, hogy nem bírtam mozdulni sem.

Aztán segítettek lezuhanyozni, átöltözni, és végre az ágyamba kerülte, ahol nem is tudom hány óra ébrenlét után alvás helyett inkább a családnak és a barátoknak telefonálgattam.

A régi-új nagyszülők és a kis Panni délután 4-kor érkeztek, de olyan fáradt voltam, hogy alig álltam a lábamon, így hamar el is mentek, és végre aludhattam egy igazán nagyot, valószínüleg a közeljövőre nézve UTOLJÁRA.

A keddtől szombatig tartó időszak szerencsére hamar eltelt, jók voltak a szobatársak, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, és az Andival igyekszem a kapcsolatot is tartani a jövőben.

DE, amikor Jocó azt mondja, hogy ez a szülés könnyebben és gyorsabban zajlott, mint Pannié, akkor gyilkos ösztönök ébrednek bennem, hát persze, mivel ő csak a végső két órát töltötte a szülőszobán!